Régóta vártam az alkalomra, hogy végignézhessem a világszépe megválasztásának közvetítését a tévén. Sajnos, késő éjszakára tették, ami azért kellemetlen, mert a tévénk a hálószobában van s az én párom nem bír aludni az ekrán villogásától. Már napokkal korábban elkezdtem puhítgatni, hogy nézzük együtt, de jól sejtettem, hogy nem fog beleegyezni. Tudod, hogy korán kell kelnem, meg engem egyáltalán nem érdekel az a rengeteg pucérság – jelentette ki. Na, de – próbáltam meggyőzni – annyi szép ruhát láthatsz majd, s különben is, másnap vasárnap lesz és addig alhatsz, ameddig akarsz. Szerintem egy csöpp féltékenységet is érzett a seregnyi válogatottan szép lány miatt s én szombatig nem kaptam tőle engedélyt, de határozott tiltást sem az éjfél utáni tévézéshez.
Elérkezett a nagy nap, illetve este, s én elkezdtem tervem megvalósítását. A haditerv nagyon egyszerű volt: elhatároztam, hogy jól kifárasztom a feleségem s akkor majd elalszik és nem fogja zavarni a tévé. Úgy is történt. Az is igaz ugyan, hogy könnyű dolgom volt, mert ő egész nap sütött, főzött meg takarított, mert másnapra vendégeket vártunk. Este mindketten letusoltunk s ágyba bújtunk. Ha a hét többi napján nem is, ilyenkor mindig áldozni szoktunk Afrodité oltáránál. Ezúttal meg annál is inkább ezt tettük, mert hozzá tartozott a tervemhez. Eleinte szabódott egy kicsit, hogy most ne, mert annyira fáradt… , de én nem tágítottam, s a végén ő is, teljesen megfeledkezve az aznapi strapáról, átengedte magát az élvezetnek. Annyira megizzasztottam, hogy megint mehetett a tus alá. Utána pedig egyáltalán nem volt szükség rá, hogy elringassam: perceken belül mélyen elaludt – dehogy is zavarta a tévé. Én pedig elkezdtem lesni a műsoromat. Egyszercsak arra riadtam fel, hogy a közvetítés már javában folyik. Hű, a nemjóját, még majd lemaradok a javáról! (A nagy szerelmi csatában persze én is kimerültem s engem is egy – kettő elnyomott az álom. ) Nem tudom, mennyi ideje tarthatott a műsor, de már ott tartottak, hogy csak húsz lány maradt a mezőnyben. Nyilván a legszebbek. Hát csinosak is voltak, kiváltképp fürdőruhában. Büszkén járták végig a pástot s én nagyon igyekeztem, hogy alaposan szemügyre vegyem őket. Mindegyikük gyönyörű volt, a hajszínüktől függetlenül. Bájos pofik, arányos testek – hogy lehet ezek közül választan? Nekem azért mégis mindjárt különösen megtettszett az egyik lány, a columbiai. Dús, fekete haja kreol színű vállára omlott, hosszú, formás lábain rugalamas léptekkel lejtett el a kamerák előtt. Szerintem neki kellene győznie! Be is jutott az utolsó fordulóba. Most már annyira szurkoltam neki, mintha a saját húgom, vagy kedvesem lenne. (De szívesen el is fogadnám!) A végső döntés meghozatalát persze jól elhúzták, egy – két reklámblokkot is bedobtak, úgyhogy én közben ismét elszenderedtem. Arra ébredtem fel, hogy a szépségkirálynő fejére helyezik a koronát – aki NEM Ő! De még az udvarhölgyek közé sem választották be! Hát ez felháborító! Fel is keltem midjárt a helyemről, de a nagy tömegen csak nagynehezen tudtam átvergődni s ugyancsak fel voltam paprikázva, mire kézhez kaptam a szobám kulcsát. Ezután következett a várakozás a liftre. (Ilyen előkelő hotel, és csak három liftje van!)
Végre ott álltam a szobám ajtaja előtt – a zárba pedig sehogy sem bírtam bedugni a kulcsot! Mi van ma, az egész világ ellenem esküdött össze? Hiába próbálom – nem megy! Egyszer csak magától kinyílik az ajtó s megszólal odabentről egy ijedt női hang: „Ki az, mit akar?” Nekem elállt a lélegzetem: Ő állt az ajtó nyílásában: a columbiai lány! Hirtelen a szoba számára pillantottam: 912. Jesszusom, én egy emelettel feljebb jöttem a lifttel! (A lányok a hotel két legfelső emeletét lakták, én pedig alattuk voltam eggyel. )
– Ne haragudjon kérem, de úgy látszik, véletlenül eltévesztettem az emeletet.
– Kicsoda maga, s mit akar? – volt a lány következő kérdése. Láttam az arcán, hogy sírt, s zavarában talán nem is értette, amit mondtam neki.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Kovács János vagyok Magyarországról – s ha már így hozta a sors, engedje meg azt is, hogy gratuláljak.
– Mihez – szólt a könnyeivel küzdve – , a hatodik helyezéshez?
– Nekem maga az első, a királynő. A zsűri nagy igazságtalanságot követett el, hogy nem a maga fejére került a korona.
– Nagyon kedves magától. De most arra kérem, hagyjon magamra. Láthatja, milyen állapotban vagyok, a legszívesebben kiugranék az ablakon.
– Mit mond? Megőrült? Azt nem engedhetem meg! – s azzal belöktem az ajtót, miközben a lány majdnem hanyatt vágódott. Jóságos Isten, még csak az kéne, hogy megöljem!
De akkor már én is a szobában voltam s gyorsan felsegítettem a lányt. Ilyen karcsú test még nem volt a karjaim között.
– Ne sírjon, szépségem, bár maga még könnyesen is gyönyörű. – S ezt egészen komolyan gondoltam, mert könnyben úszó szemei egészen megigéztek. Szemgolyói egyszerre voltak világos zöldek és egészen sötétek. Ettől meg lehet őrülni!
– Tudja – kezdte a lány – , ez az egész szépségverseny balul ütött ki a számomra. Nemcsak azért, mert nem sikerült megnyernem, hanem mert ezenkívül is számos kellemetlenség ért. A szüleim nem jöhettek el, pedig akartak, mert az öcsém kórházba került s nem hagyhatták egyedül. A fiúm, az a agazember, ugyancsak megígérte, hogy elkísér… , s most mit gondol, hol van? A kurvájánál. És tudja, hogy miért nem én győztem? – pedig mindenki tisztában volt vele, hogy engem illet a korona – Mert nem akartam lefeküdni azzal a vén faszival.
– Miféle vén… faszival? – kérdeztem.
– Hát azzal a miszter senkiházival, az egész szépségverseny fő szponzorával, a zsűri elnökével… Én liba, azt hittem, hogy anélük is menni fog a dolog. Meg aztán megfogadtatták velem a szüleim, hogy a szüzességemre nagyon fogok vigyázni. Hát most sokra mehetek vele. Nem is tudom, hogy megyek majd haza Columbiába, amikor mindenki azt várta, hogy én leszek a győztes.
Az arcán végigpergő könnyeket ezalatt én gondosan felitattam.
– Ne sírjon, az árt a szépségének, s különben sem dől össze a világ. – A következő könnycseppet már ajkaimmal itattam fel. Egy pillanatra mintha megrezzent volna, de aztán lassan hozzám símult, s behúnyta a szemét. Isten tudja, kit képzelt maga elé.
– Maga olyan jóságos – szólt szinte suttogó hangon.
Mind jobban magamhoz vontam s éreztem, hogy kezd megnyugodni.
– Van egy ötletem! Úgy tudom, nagy fogadást rendeznek a szervezők a verseny összes résztvevője számára – gyerünk le és tartsunk velük!
– Nem! Azok közé a ringyók közé nem megyek. Főleg ilyen állapotban nem. Nem akarom, hogy sajnálkozzonak rajtam, a hátam mögött pedig kinevessenek.
– Akkor meg hozatok egy üveg pezsgőt (esetleg kettőt) s bánatunkat jól megöntözzük vele! Jó?
– Hát, én nem szoktam inni, de a sok szomorúság után talán jól fog esni egy – két korty ital. Képzelje, az a nőcsábász – a fiúját érthette ez alatt – még csak fel sem hívott, hogy gratuláljon. Igaz, nem is igen van mihez.
– Dehogy sincs! Vésse már észbe: maga a legszebb – s az egész világ le van sajnálva! Máris hozatom a pezsgőt.
A finom kis ital megtette hatását. Juanita – így hívták a lányt – teljesen felszabadult. A harmadik pohár után már tegeződtünk, az ötödik pohár után pedig egyszeribe melege lett s megkért, hogy szabadítsam ki pazar estélyi ruhájából. Nem sok minden maradt rajta, mert melltartót nem hordott – minek is? – , a csöppnyi bugyi pedig alig takart valamit. Elébem tárult egy tizennyolc éves szűzleány makulátlan teste. Villámgyorsan én is kibújtam a gúnyámból s magamhoz öleltem ezt a Vénuszt. A bőre szinte sütött, de még inkább parázslottak óriási szemei. Egészen közel hajoltam az arcához, és mielőtt megcsókoltam volna, azt súgtam: Te vagy minden nő közül a leggyönyörűbb! A nézése szinte fájt, annyira perzselt, ezért ajkaimmal lezártam szemhéjait, majd végigtapogattam nyelvemmel az arcát s végül tűzpiros száján pihentem meg, amely már remegve várta, hogy megérintsem. Ajkaink egybeforrtak. Nyelveink is mozgásba jöttek s én mámorosan ittam Juanita pezsgő illatú csokjait. Amikor kifogytunk a szuszból, fogtam s óvatosan az ágyra fektettem a lányt, aki ekkor már szemmel láthatóan igen bizonytalanul állt a lábán. Eközben kiléptem az alsónadrágomból is, úgy hogy én már teljesen meztelen voltam. A lány két kezével a melleit próbálta eltakarni, ami csak részben sikerült. Én igyekeztem fékezni magam s úgy tettem, mint akit nem is érdekel a dolog. Föléje hajoltam s mélyen elmerültem sötéten izzó szemeiben. Szinte szédített az a hatalmas mélység! De nem bírtam ki sokáig: selymes ajkára egy finom puszit leheltem s elindultam végső célom felé. Nem siettem, mert már régen megtanultam, hogy aki lassan jár, tovább ér – különösen, ha egy női testet akar meghódítani. Az ilyen pompás idomokon pedig vétek csak úgy keresztülszáguldani. Minden négyzetmiliméteren hosszan elidőztem s éreztem, hogy a cirógatás Juanitának is kimondottan jól esik. Időközben a mellei is hozzáférhetőkké váltak s én kiemelt figyelmet szenteltem nekik. Nem voltak nagyok – hirtelen az a pimasz gondolatom támadt, hogy biztosan emiatt nem ért el jobb helyezést – , de rugalmasak voltak s a mellbimbók farkasszemet néztek velem. Muszáj volt őket megszopnom, amitől elkezdtek még orcátlanabbul ágaskodni. De ekkorra már a lábam közötti valami is veszettül ágaskodott s én egy ügyes mozdulattal – és Juanita segítségével – a lányt is megszabadítottam a még mindig rajta levő utolsó ruhadarabtól. Semmit sem láttam a combjai között, csak egy dús fekete szőrzetből megformált szabályos háromszöget. A szexisen göndörödő szőrszálak fényesen ragyogtak a lámpa fényében. Közelebb hajoltam s az orromat megnevezhetetlen illat csapta meg. Éreztem, a kukrim egy fokkal még jobban megkeményedett. A következő pillanatban pedig azt vettem észre, hogy egy bársonyos kéz megragadja.
– Ez meg mi? – hangzott a költői kérdés.
– Próbáld meg kitalálni! Nesze, odaadom, játsszál vele! Akár a szádba is veheted!
S az ágyon megfordulva máris úgy helyezkedtem el, hogy ez lehetséges legyen. Így az én furkóm az ő szája, az ő muffja pedig az én szám közvetlen közelébe került. Hogy még jobb lehessen a rálátás, én hanyatt feküdtem, a fejem alá helyeztem egy párnát s Juanitát magam fölé emeltem, s kezdődhetett a játék.
A lány korábban bevallotta, hogy a fiújával már „mindent” csináltak, csak még „azt” nem, vagyis, hogy csak elölről szűz, hátulról nem egészen.
A vizsgálódást ezért most azzal a bizonyos hátsó nyílással kezdtem, amelyen a korábbi behatolásoknak éppen semmi nyomát sem véltem felfedezni. Ráncos volt és jól zárt. Egy csókot azért szerintem mindenképp megérdemelt. A lány eközben kezelésbe vette, amit kapott: simogatta, huzogatta, olykor – olykor a szájába vette, de látszott, hogy nincs valami nagy gyakorlata, úgyhogy az én figyelmemet nem igen vonta el attól, amire a legjobban kíváncsi voltam. Szűz puncit ugyanis még soha sem láttam. Harminckét éves voltam ekkor, s nem dicsekvésképpen mondom, de legénykoromban összehozott a sors jópár lánnyal, de már mindegyiküknél megelőzött valaki. Pedig akadt közöttük néhány igen fiatal, ám azok sem voltak már érintetlenek. Tudd meg komám – mondta egyik barátom, amikor ebbéli tapasztalatomról panaszkodtam neki – , a magyar lányok már régóta nem szűzen jönnek a világra. Nincs kizárva.
Na, de lássuk végre ezt a szűz pinát !
A barna színű nagy szeméremajkak csak gyéren voltak szőrösek s olyan jól záródtak, mintha semmi se lenne közöttük. Az ujjaimmal szép óvatosan széjjel húztam őket s előbukkantak a kis szeméremajkak, amelyek máris olyan recés szélűek voltak, mintha évek óta használatban lettek volna. Ezeket is széjjelhúztam s ekkor feltárult előttem a mennyország kapuja. A rózsaszín háttérből előbújt egy borsószemnyi csikló, a húgynyílás, s egy parányi lyukacska: ez a lány még tényleg ártatlan! (!) Ahogy a kezemet levettem róla, menten az egész testrész összecsukódott s én akkor kezdtem ráeszmélni, hogy valójában hol is vagyok: a világ egyik legszebb szűzének combjai között. Elkezdtem hát a páratlan ostromot: először a fölöttem meredező formás sonkákat vettem kezelésbe, majd mind jobban közeledtem a szőrrel dúsan borított felület felé, nyelvemmel pedig a popsilyukát céloztam meg. Nyalogattam, csókolgattam – ez az érzés már biztosan ismerős volt neki. Ezután áttértem a puncija tájékára. Először csak kívülről döfködtem, majd a szirmokat széttárva, mind beljebb és beljebb hatoltam a nyelvemmel. Amikor a csikló környékére értem, észrevettem, hogy az én fütyimmel mind kevesebbet foglalkozik. Nyilván a saját érzéseire koncentrált, s egyszerre két dolgot nem tud csinálni. Én ezalatt szorgalmasan nyalogattam s nagyon úgy tűnt, hogy jó munkát végzek. Juanita lélegzete mind szaporább lett s egyszer csak elkezdett remegni, vonaglani, s egyre azt ismételgette, hogy: Jaj, de jó! Jaj, de jó!
Most már csak az lenne hátra – gondoltam magamban – , hogy nekem is jaj, de jó legyen. Egyet – kettőt még nyaltam a punciján, hogy jó nyirkos legyen – bár akkorra már belőle is szivárgott az isteni nedű – , s kibújtam alóla, őt pedig hanyatt fektettem.
– Na, jó volt? – tettem fel a buta kérdést.
– Nagyon! – és máris csókban tapadt össze a szánk.
Akkor most csináljuk úgy, hogy nekem is jó legyen.
– Mit akarsz csinálni? – hangzott el az ugyancsak naiv kérdés.
– Ne félj, semmi rosszat – próbáltam megnyugtatni, miközben megkerestem a lábam közötti valamit, ami egy kicsit már kókadozni kezdett. Nem sok kellett neki, hogy visszanyerje előbbi formáját.
– Csak ne bánts – hangzott el az újabb kérés.
– Dehogy bántalak, hiszen halálosan szeretlek – s ezt tiszta szívemből mondtam. S hogy meggyőzőbb legyek, újra elkezdtem csókolni: előbb az arcát, majd a fülcimpáját, a nyakát, a száját, s végül a szeme héját. Eközben kitapogattam a szeméremtestét s a fütykössel célba vettem azt a bizonyos parányi lyukacskát.
– Jaj, azt ne – kiáltotta.
– De igen – suttogtam én.
– Nem akarom!
– De én akarom, s meglátod, milyen jó lesz!
– Jaj, ne – akarta kiáltani, de én a számmal befogtam a száját és abban a pillanatban
– ZRRRRRRRRRRRRRRR… – megszólalt valami élesen berregő hang.
– A hétszentségét neki, mi ez?!
– Mi lenne? – szólalt meg mellettem egy ismerős női hang: Az órád, cseszd meg.
Akkor kezdtem ráeszmálni, hogy hol is vagyok. A vekkert gyorsan elnyomtam, s látva, hogy még a tévé is be van kapcsolva, hamar azt is eloltottam, még mielőtt a párom szóvá tette volna, s elkezdtem gondolkozni. Hát persze: az este véletlenül felhúztam az ébresztőórát, mint ahogy munkanapokon szoktam. Igen, hat óra van.
– Ne haragudj, drágám, igazán nem akartam, véletlen volt az egész – és hozzá símultam a párocskámhoz, hogy megcsókoljam.
– Eredj a csodába, te szatír – volt a válasz, amit én csak a következő pillanatban értettem meg, amikor észrevettem, hogy meredező farkam a feleségem popsiját verdesi.
Bevallom, engem a reggel álmosan ébredő nők ingerelnek a legjobban. Most meg, hogy Juanita alaposan felizgatott, végképp nem tudtam uralkodni magamon. Egy kis cirógatás, simogatás, csókolgatás után a nejem is ráhangolódott a dologra, s mi akkorát keféltünk, mint már régen.
A vendégeink, egy velünk egyidős házaspár, ebédre jöttek hozzánk. Falatozás közben szóba került az éjjeli műsor is:
– Na, néztétek – e a Miss World választást?
– Én nem – vágta rá a nejem – , csak a Jani.
– És mit szólsz ahhoz – hangzott az újabb kérdés – , hogy a columbiai csaj lett a legelső? Neked hogy tetszik?
– A columbiai? – dadogtam (Édes Istenem, de hisz akkor én még az eredményhirdetést is átaludtam, s csak álmodtam az egészet!) – Ja, a columbiai lány… Hát, szerintem is ő volt a legszebb.
Csak gondolatban tettem, hozzá:
Mit szólnátok hozzá, ha elárulnám, hogy én őt az éjjel – igaz álmomban – egyszer már meg is dugtam?… Majdnem…